Kezdjük azzal, hogy talán életem egyik legnehezebben emészthető filmje a Sztalker.

Műfajilag behatárolni nem igazán lehetséges, se a sci-fi, se a művészfilm halmazába nem esik bele, mégis valahol a kettő határán húzódik. Sci-fi rajongó szemmel nagyon kiábrándító élmény tud lenni ez a közel 3 óra, annak ellenére, hogy alap sztoriját tekintve kifejezetten beleillene a tudományos-fantasztikus műfajba.

A '70-es évekbeli Oroszországban járunk, egy apró, isten háta mögötti faluban, melynek határán egy ismeretlen földönkívüli tevékenység súlytotta terület elkerítésre került a civil lakosság elől. E terület a Zóna, ami a közhiedelem szerint egy olyan különleges hely, ahol az általunk ismert földi szabályok nem érvényesek, illetve aminek belsejében létezik egy titokzatos szoba, ahol teljesülhetnek legbensőbb vágyaink s boldog emberként távozhatunk.

Ide indul expedícióra három hősünk, élükön Sztalkerrel (orosz Woody Harrelson), aki már többször járt a Zónában, ismeri az ott leselkedő veszélyeket és némi pénzért hajlandó másokat is bejuttatni. Két kliense az Író és a Professzor különböző indíttatásból kelnek útra. A művész ihletet merítene, míg a tudós, szakmai érdeklődését akarja kielégíteni. Minden adott lenne egy jó kis, szörnyes/ufós/dimenziókapus/időutazós sci-fi-hez.

De... nagyon nem ezt kapjuk a leechünkert. Ez egy szörnyen - szinte már hipnotikusan - lassú, vontaott cselekményű film. Még a Zónába bejutás csak-csak elmegy egy mai filmekhez szokott szemnek, de ami azon belül történik, arra nehéz jelzőket találni. Gyakran percek telnek el két snitt között látszólag  teljesen indokolatlanul, eseménytelenül.

Utólag azért belátja az ember, hogy nem volt öncélú a lassú tempó, mivel ha sikerül beleélnünk magunkat, nagyon nehezen ereszt el a hangulat. Totálisan át tud szellemülni az ember mire a mű végére ér és olyan dolgokon kezd agyalni, amin egy átlag sci-fi után csak a legritkább esetben szokott, de leginkább akkor sem.

Cselekményét tekintve tényleg nem egy akciódús darab. Lényegében egy burjánzó növényzettel borított, de valaha ember lakta vidéken bolyongó csapat útját követhetjük végig, miközben időnként meg-megállva monológjaik által ismerhetjük meg belső vívódásaik, motivációik.

Útjuk során különböző vélt vagy valós veszélyek leselkednek rájuk, de ezek valóságossága nem igazán derül ki a néző számára. Gyakran támad az az érzésünk, hogy az egész misztikum csupán a főhős fejében és a Zónáról terjengő históriákban létezik, s egyértelmű választ a film végére sem kapunk.

Helyszínről helyszínre, akadályról akadályra haladnak beljebb és beljebb a végső cél felé, hogy aztán a szoba küszöbén megtorpanjanak, összeroppanjanak, majd...és innentől tényleg nagyon spoiler, úgyhogy, akinek megjött a kedve hozzá, annak csak ajánlani tudom. (Bocs, Anyu, sokat fogsz csuklani.)

Azt azonban fontos leszögezni, hogy a képi világ lenyűgöző. A beállítások, a színvilág, a helyszínek, és maga a Zóna misztikumba hajló hangulata magával ragadó. Ha más miatt nem is, emiatt mindenképp' érdemes megnézni, legalábbis annak, akinek ez annyira fétise, mint nekem.

Mi lakozik az elménk, lelkünk mélyén? Kik vagyunk valójában? Ha lenne rá módunk, szembe mernénk-e nézni önmagunk legbelsőbb lényegével? Létezik egyáltalán saját akarat? Szükség van-e hitre a boldogsághoz? Ehhez fogható mélységekbe visz le a film, így leginkább pszicho-sci-fi-nek nevezhetnénk, ha létezne ilyen kategória.  

Véleményem szerint XXI. századi - Ponyvaregényen és Transformerseken szocializálódott - fejjel nem igazán lehet megérteni, de rendkívüli élményt tud nyújtani, az arra fogékonyaknak. Manapság ritka az olyan alkotás, ami ennyire elgondolkodtat és napokra a tudatunkba férkőzik.

Filmtörténeti klasszikus, amit látni kell.

Nem ez volt életem filmje, de annyira mindfuck, hogy belekötni sem tudok.

10/10