Rég vert át ennyire trailer, mint a Heredtitary kedvcsinálója. Valahogy teljesen másra számítottam, mint amit az előfilmes Ari Aster elénktolt a vászonra, de mégsem tudok igazán bosszús lenni emiatt. Pedig volt egy pont a vetítés során, mikor közel álltam hozzá, hogy leírjam magamban a filmet. Ez a pont hozzávetőlegesen 1 óra 40 perc kőkemény pszichodráma után következett be. A horror elemeket a fordulópontig ugyanis minimális mértékben csepegteti csak a film. Ebből kifolyólag szerkezetét tekintve akaratlanul is a nagy sikerű Babadook-ra emlékeztet, ami nem feltétlen baj, sőt.

Tegyük hozzá, hogy egy 10-15 perccel feszesebbre vágott felvezetést jobban tudtam volna élvezni, de manapság, ha egy film nem éri el a 2 óra játékidőt, az szinte már sorozat epizódnak számít. Félreértés ne essék, így is kifejezetten tetszett a film, de bevallom, megesett, hogy az órámra pillantottam. Szerencsére megéri a várakozást, mert a fináléra kellőképp fel tud pörögni, alig győzzük kapkodni a fejünket a parábbnál-parább jelenetek során. Meglepetést is tartogat bőven, én legalábbis nem tudtam kitalálni, mi lesz a végkifejlet, ami nagy piros pont általában egy horrorfilm esetében. Szerencsére megússzuk a gyakori klisés végkifejletet is, és a terem elhagyását követő hosszú órákra a fejünkbe fészkeli magát az élmény.

Ahogyan a trailer, úgy a film nagy része is egy baromi nagy figyelemelterelés. Érzésre sokat sejtet, mégis lehetetlen megjósolni, hogy mi fog történni . Nem is lenne ezzel baj, de azt az érzetet próbálja kelteni a, hogy végig az orrunk előtt van a megfejtés és van esélyünk kitalálni mi is folyik a háttérben, de utólag azt kell mondjam, nincs így. Annyira nem okos film, mint amilyennek kiadja magát, mégis a kategória felhozatalát tekintve egy kimagasló darab.

Van itt utalás mentális betegségtől kezdve, démoni megszállottságon át, ördögűzésig, nem beszélve az anya által készített miniatűröknek jelentést tulajdonítani akaró  tudatalattinkról, de ez mind mind csak figyelemelterelés.

Valljuk be, a végkifejletben kikristályosodó sztori önmagában kevés lett volna egy teljes filmre, pontosabban egy fájdalmasan sablon horrorra lett volna csak elegendő. Így viszont, egy ügyes trükkel lényegében két filmet kapunk a pénzünkért: egy feszültséggel teli, nyomasztó drámát, ami több mint másfél órán át gyilkolja idegrendszerünk, és egy rövid, de igazán hátborzongató horrort. Költséghatékony és ötletes megoldás, bár nem mondom, hogy nem láttunk még ilyet (pl. The VVitch), mégis jó látni, ha a készítők el mernek rugaszkodni a műfajra jellemző sablonosságától.

Akadt azért egy-két kisebb negatívum is, az egyik ilyen, hogy némely jelenet annak ellenére, hogy félelmetesnek kellene legyen, mégis röhejessé válik, szinte már paródiába hajlik. Nem tudom, mennyire volt szándékos a készítők részéről, de egy-egy jeleneten akaratlanul is hangosan felnevettem. Utólag is elnézést érte! Nehéz eldönteni, hogy ez a rendezés csetlés-botlásából adódik, vagy csak a szubjektív asszociációim áldozata lett néhány jelenet. Szerencsére nem zökkent ki a feszült várakozásból, sőt, őszintén szólva a nagy dráma közepette még jól is esett néhány Final Destination-t vagy inkább Scary Movie-t érzést keltő könnyedebb pillanat.

Ki kell viszont emelnem a női főszereplőt - SPOILER: nem, nem a kislány az -, aki fantasztikus alakítást nyújt. Kifejezetten nem zsánerem a dráma, mint műfaj, mégis azt kell mondjam a horror elemek nélkül is működne a film, Toni Collette-nek köszönhetően. Tökéletes beleéléssel hozza a gyászoló, őrület és megszállottság határán egyensúlyozó anya figuráját, aki maga is szkeptikus, mégis hinni akar a hihetetlenben.

A Hereditary végre nem egy sablon jump scare horror, hanem egy egyedi, ötletes és jól megcsinált alkotás, amit a kicsit rétestészta jellegű felvezetése ellenére is megéri végigülni, mert az általa teremtett különleges atmoszférából a finálé úgy rángat ki, hogy gatya nem marad szárazon.

 10/7